Hosszú karácsonyi versek
Hosszú karácsonyi versek gyűjteménye magyar költőktől gyerekeknek és felnőtteknek. 20 szép, megható, szomorú, vallásos, betlehemes karácsonyi versek.
Hosszú karácsonyi versek gyerekeknek
Túrmezei Erzsébet: Karácsonyi kívánság
Ha én betlehemi
pásztorgyerek lennék,
karácsony estéjén
a jászolhoz mennék.
Ha volna egy szelíd
szép, fehér báránykám,
azt is odavinném,
azt is odaszánnám.
Gyorsan letérdelnék…
Milyen jó is volna!
Angyalok éneke
gyönyörűen szólna.
Talán egy kis angyal
kezemen is fogna…
Megtartó Úr Jézus
rám is mosolyogna.
De én nem lehetek…
mért is nem lehetek
betlehemi nyájat
őrző pásztorgyerek!
Magyar földön járok…
el is múlt az régen,
hogy az a csillag
ragyogott az égen.
Van most csillag elég,
de úgy egy se ragyog.
Nem énekelnek már
mennyei angyalok.
Úr Jézus elébe
Elmegyek én mégis,
száz nap és száz éjjel,
Ha mindig mennék is.
Száz nap és száz éjjel,
még nem is kell járnom:
Odarepít engem,
az én imádságom.
Mért megyek elébe?
megköszönni szépen,
a sötét világra,
hogy leszállott értem.
Megmondani neki:
életem, halálom:
már én csak ezentúl
mindig őt szolgálom.
Megsimogat, tudom,
Szerető szemével,
Megtelik a szívem,
Szíve melegével.
Megtartó Úr Jézus
édes mosolyával:
karácsonyestének
nagy boldogságával.
Pósa Lajos: Júliska karácsonyfája
Kóborol Juliska
Utczáról utczára –
Karácsony estéjén
Ugy fázik, az árva!
Ragyogó ablakon
Dideregve néz be:
Pistika, Mariska
Tapsol örömébe.
“Oh, édes istenkém,
De szép karácsonyfa!
Jaj de jó is lenne,
Ha nekem is volna!”
Meghallja szülője
Sohaját az égben,
Földre leszáll hozzá
S hivogatja szépen:
“Én vagyok, Juliskám!
Én jöttem el hozzád!
Jer velem az égbe,
Lesz ott karácsonyfád!
Tele van aggatva
Tündöklő csillaggal,
Ott repdes körülte
A sok szárnyas angyal!”
S egy hófehér galamb
Száll az égbe… száll… száll…
Angyalok üdvözlik
A karácsonyfánál.
Lendvay Hedvig: Karácsonyi utazás
Szent Karácsony éjszakán,
Előáll az égi szán,
Arany talpa, gyémánt rúdja,
Jézus indul földi útra.
Földi útra, messze útra,
Csengős bárány húzza, húzza.
Ezüst csengőt meg-megrázza,
Apró léptét szaporázza.
Hegyre föl és völgybe le,
Száz kis angyal száll vele.
Angyal kocsis ült a bakra,
Ostorkáját pattogtatja…
Elől száll a fulajtárja,
Vígan zeng a trombitája.
Ahol járnak csillag lehull,
Minden ember földre borul.
Amerre lép csengős bárány,
Hidat ível szép szivárvány.
Minden házat sorba járnak,
Mindent tudnak, mindent
látnak,
Mindenkire rátalálnak.
Nem nézik az ajtó nyitját,
Jézus fáját beállítják.
És a végén minden ágnak
Meggyújtják a kis gyertyákat.
Tesznek alá sok játékot,
Jézus küldte ajándékot,
Puska, csákó, baba, labda,
Örül is ám aki kapja!
Gyertya lángja libben-lobban,
Száz gyerek láb táncra dobban,
Jézus küldte, angyal hozta,
Jaj de szép a karácsonyfa.
Harang hangja száll a mennyből,
Bari nyakán csengő csendül,
Szánkó rúdját az angyalkák
Visszafelé fordították.
Egyre halkabb egyre messzebb
Mennyországba megérkeztek,
Üres szánkót helyre tolják,
Csengős bárányt csutakolják.
Fáradt szárnyuk összehajtják,
Kicsi Jézust elringatják,
Álma édes, álma mély,
Szent karácsony éjjelén.
Szomorú hosszú karácsonyi versek
Gyóni Géza: Árva gyerek karácsonya
Árva gyerek, árva gyerek,
Sosem láttad az apádat.
Kora sirján Dnyeszter sikján
Csúf fekete varjak hálnak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Sosem láttad az apádat.
Anyád csókján, kis cókmókján
Kozák rablók kockát hánynak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Ki ne dugd most gyönge lábad
Ajtó előtt nekifutnál
Zsoldos rabló szuronyának.
Árva gyerek, árva gyerek,
Hogy üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Kis szivedben mi a vágyad?
Hogy téged is neveljen fel
Boldog alvók gyilkosának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Huzd fejedre paplankádat.
Gyönge ajkad imádságát
Tán elviszik angyalszárnyak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Üzend meg a Jézuskának:
„Árva gyerek, árva gyerek…
Kik megölték az apámat,
Rabló népség minden léptét
Gyász borítsa és gyalázat.
S ne essen meg soha-soha
Szive rajt a Jézuskának.”
Bárd Oszkár: Karácsony
Kétezer éve egyre csak beszélünk
a szeretetről s míg pár eb ugat,
a karaván halad fölényes gúnnyal,
hisz gyártunk mindig új és új ágyúkat.
A frázisok s a feldübörgő jelszók
dandárja bőszen akkor lépeget,
amikor el kell bármi áron fedni
egy szemrehányó, beteg lényeget.
Kétezer éve minden karácsonykor
jámbor meséktől gyúlnak fel szemek,
de ez a szent ellágyulás a földet
egy gonosztettől se mentette meg.
Ideje volna rádöbbenni végre:
a legenda, mit lelkeinkbe szőtt
amaz akol, csak Jézusnak dicsőség,
a mi számunkra, bárhogy nézve, csőd.
Hisz Betlehemből örökbéke álma
zenélve szállt a csillagok fele,
de útját álltuk: Golgotára küldtük
a Názáretit s álmait vele.
Ideje volna rádöbbenni végre:
ha felcsendül a Jézus mély tana,
jó lenne, hogyha a bombasztok helyett már
tetemrehívásra szólítana.
Vállalnunk kell a felelősség súlyát
mindazért ami történt s elmaradt:
hogy nem válthatott meg bennünket Krisztus
sem akkor, sem két évezred alatt.
A karácsonyi áljóság helyébe
s a hozsannázó dalocskák helyett
ideje vón megkövetni a sorsot
és szégyenkezve hajtani fejet.
Ideje volna tiszta szíveinket
a bűnbánat ajándékaiul
ráaggatni a nagy karácsonyfára,
mely fejünk felett éjjelenként kigyúl.
Vallásos, Betlehemes hosszú karácsonyi versek
Juhász Gyula – Betlehem
Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este,
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, édes bambino,
Kit csordapásztoroknak éneke
Köszöntött angyaloknak énekével.
Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény.
És nem találtak más födélt az éjjel
A városvégi istállón kivül.
Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Kit a komor Sibillák megígértek,
Kit a szelíd Vergilius jövendölt
S akit rab népek vártak, szabadítót.
Ó emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden földi paloták fölött.
Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Augustus Caesar birodalma elmúlt,
Az ég és föld elmúlnak, de e jászol
Szelíd világa mindent túlragyog.
Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!
Ó emberek, gondoljatok ma rá,
És hallgassátok meg az angyalok
És pásztorok koncertjét, mely e szent éj
Ezerkilencszázhuszonhároméves
Távolságából is szívünkbe zeng.
Ó emberek, gondoljatok ma rá,
S gondoljatok rá holnap és minden áldott
Napján e múló életnek s legyen
A betlehemi énekből öröm,
A karácsonyi álomból valóság
És békessége már az embereknek!
Móra László: Karácsonyi imádság
Ó, édes Jézuska,
Hallgasd meg szavunk!
Nagy országért síró
Bús magyarok vagyunk.
Szent karácsony estjén
Halld meg ezer jajunk…
Igazságot kérő
Bús magyarok vagyunk.
Küldd le angyalkáid,
Tedd fényessé napunk!
Hiszen csak sötétben
Botorkálók vagyunk.
Széttépett Hazánkban
Nézd városunk, falunk!
Alig-alig élők
Meglopottak vagyunk.
Ne küldj sok játékot!
Karácsonyfát se adj!
Ó, csak azt tudhassuk,
Hogy most közöttünk vagy.
Hogy közibénk jöttél
S két áldott kezeddel
Földi csodát teszel
Síró nemzeteddel.
Ó, édes Jézuska
Hallgasd, amit kérünk:
Szent István országát
Adjad vissza nékünk!
Ábrányi Emil: Jézus karácsony-fája
I.
Jártam magam karácsony éjjelén.
És egyszer egy szép férfi jött felém,
S csodás szemével a szemembe nézett.
Mámor fogott el, édes, szent igézet,
Olyan szelíd volt és olyan fönséges!
Nem néz ily tisztán, ami földi, véges.
Éreztem jól e bűvös perc alatt,
Hogy Jézus volt, a názáreti Jézus!
Jézus mellettem némán elhaladt.
II.
Utána mentem halkan, lábhegyen:
Mért jött a földre? És hová megyen?
Láttam, hogy szétnéz és habozva áll,
Mint vándor, aki útat nem talál…
Sugárt vetett a dúsak palotája,
És a karácsony égő, cifra fája
Az ő emlékét ünnepelte mind.
Fejét megrázta bánatos mosollyal,
S elfordult tőlük s ment tovább megint.
Uralkodók kastélya bűvösen
Ragyog felé… De nem megy arra sem,
Csak fölsohajt: „Komor, kevély királyok!
Imádkoztok bár, mindig készen álltok,
Hogy a szegény, ártatlan, gyönge népet
Irtóztató harcokba kergessétek!
Mit ér e nagy fény, e sugár-özön,
Ha szívetek sötétebb a pokolnál?
Megyek tovább! …Hozzátok nincs közöm!”
Felhőkbe vágó roppant templomokban
Tömjénfüst lebben, gyertyák lángja lobban,
És szentélyében a hatalmas háznak
Misés papok buzgón hallelujáznak.
De ő nem lép be. Arcát elfedi
Mély fájdalommal a názáreti:
„Egész világnak nyitva áll egem,
S ti csak lázítni, csak gyűlölni tudtok!
Rossz pásztorok! Nem kelletek nekem!”
Egy hosszu házra, gyermekkel tele,
Az van fölirva: Árvák menhelye.
És közepett’ a félénk, méla hadnak
Mosolygó dámák versenyt osztogatnak
Ételt, ruhát, száz apró cifraságot.
Ezek közé már-már betérni vágyott…
De mégse! … Fájó pillantást vetett
A szép vásárra s ment tovább: „Szivükben
A hiúság több, mint a szeretet!”
III.
És aztán eltűnt a szemem elől.
A föld alá? Vagy a magasba föl?
Mohón kutattam glóriás nyomát,
A néptelen, sötét utcákon át,
De csak az égbolt csillogott le rám
A csöndes, tiszta téli éjszakán.
Mint százezer fényes, kiváncsi szent,
Nézett alá a sok csillag felülről
Isten fiára, ki a földre ment.
IV.
Mint a futó tűz, úgy rohant keresztűl
A városon, hogy Jézus földre szállt!
Az, aki él az Isten jobbja mellett,
S bennünket egykor üdvösségre vált!
Az emberek kábán futottak össze:
„Hallottad? Itt van! Jézus légy velem!”
S dadogva, sírva tört ki a szivekből
Gyötrő sovárgás, édes félelem.
És a király föltette koronáját,
Az érsek drága püspök-süvegét,
És grófok, bárók kapkodták magukra
A forgós kucsmát, bársonyos zekét.
Vöröslő fáklyák gyúltak ki az éjben.
Az utca forrott, mint a tenger-ár.
S a nagyszerű processzió megindult,
Keresni Jézust: Hol van? Merre jár?
Harangzúgás közt mentek, mendegéltek.
Város nem látott még ilyen csodát.
De fáradságuk hasztalan! Hiába
Kutatnak végig minden palotát.
Ott lesz talán a pompás templomokban,
Hol orgonák mély, szent morajja szól?
A zárdákban, hol szűzies lemondás
Uralkodik? … Nem! … Jézus nincs sehol!
V.
És ekkor… messze… künn a város végén,
Hol nép lakik, nálunknál aljasabb:
Egy szűk, kis ablak annyi fényt lövell ki,
Mint hogyha onnan kelne föl a nap.
Káprázó szemmel, álmélkodva gyűlnek
A ház elé, ahonnan jő a fény…
S meglátják Jézust, akit úgy kerestek,
A legsilányabb kunyhó közepén.
Ott áll, tündöklő, hófehér ruhában,
Mindegyik karján egy koldus-gyerek.
Karácsonyfát hozott nekik s a vékony
Gyertyákat most ő gyujtogatja meg.
A kisdedek tapsolnak és kacagnak!
Hálás örömnek édes csöppje gyűl
A rongyos özvegy elfásult szemébe…
S Jézus velük sír és velük örűl.
Bocsát szemükre mély, irgalmas álmot,
A két kicsinyt lágyan lefekteti,
Aztán kimegy… A fényes társaságra
Rá sem tekint a bús názáreti.
Egy szava sincs hozzájuk. Csak a légben
Zendűl hozsanna, bűbájos zene,
Míg lassan, lassan eltűnik a földről
A szenvedők s szegények Istene!
Szép, megható hosszú karácsonyi versek
Madách Imre – Karácsonykor
Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Ünnep van valóban, ím a büszke vár
Dús világításnak özönében áll,
Fényes csarnokáról hangzik a zene,
S vad dombérozásnak hangja jön vele.
Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
Férj s nő átkarolva tartja magzatát,
Keblök melegével óvják gondosan,
S rájok elterítve egy rossz gúnya van.
Igy ülnek sokáig, némán, reszketeg,
Míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
“Márma van karácsony szentelt ünnepe,
A nép megváltója márma születe;
Jó hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
Mert feledtük volna, hogy megváltatánk.
Óh hatalmas Isten, hát miért, miért
Ontatál fiaddal értünk drága vért?
Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
S a nép rab maradjon véges-végtelen?
Cél után fáradni, küzdeni dicső,
Elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
Ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
Csak hogy életemet nyomorogjam át,
S amelyet kiküzdök, életem minek,
Hogy legyen igámat hordani kinek?
Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
Egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
És igába tart csak zsarnok akarat?
Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz.
S a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
Óh, takard, takard nőm édes gondosan.
Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
Hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
Szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
Édes álomképet sző rájok keze,
S boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.
S hogy ne verje őket zord valóság fel,
Lassan eltakarja őket hólepel. –
A várból öröm száll – zúg a téli szél –
A család helyén csak kis hódombot ér.
Tóth Árpád: Karácsonyi emlék
Itt volt, elment a szép karácsony,
S amíg itt volt, jó koszton éltünk,
Cukron, fügén, mákos kalácson.
Hozott diót, mogyorót, smukkot,
Új százkoronás is volt nála,
De erről alig szólt egy kukkot.
Hogy a pénzügy is derűt öltsön,
Adott az osztrák – magyar banknak
Húsz koronát – aranyban! – kölcsön.
És hozott új választó-listát.
Mely szerint csak Lukács szavazhat,
S megválaszthatja Tisza Pistát.
A Béke is, e bús egyénke,
Jött volna vele, ám egy hídon
A strázsa belelőtt szegénybe.
Örült Prohászka is Prizrendbe,
Az udvarias szerb kormánytól
Egy sérvkötőt kapott prezentbe.
Szóval a karácsony sok kincsét
Megkaptuk és ami a legfőbb,
Megszűnt a fűtőanyag-inség.
Ez üdvöt zengem el ma számmal:
Egész télen fűthetünk majd
Egy-egy dús – karácsonyi számmal!
Benedek Elek: Jövel, jövel!
Hallom már, angyal szárnya lebben,
Szívem, mint régen, meg-megrebben,
Itt vagy közel!
Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
Rajtad csüng lelkem, semmi máson,
Jövel, jövel!
Jövel, jövel, én várva várlak,
Még itt se vagy, már áldva áldlak,
Vidul szívem.
Az ég alatt bárhová térsz be,
Öreg szívet gyermekké téssz te
Mindenkiben.
Jövel, jövel, mint egykor, régen,
Hadd éljem újra gyermekségem
Szép esteiét,
Mikor a földet hó megeste,
Dal s mese közt karácsonyeste
Vígan telék.
Dió meg alma, más se kellett,
Szegénynek is, óh, erre tellett!
Volt asztalán.
Karácsonyfák nem ragyogtak bár,
Angyalok akkor is voltak már…
De voltak ám!
Hallom már, angyal szárnya lebben,
Szívem, mint régen, meg-megrebben,
Itt vagy közel.
Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
Rajtad csüng lelkem semmi máson,
Jövel, jövel!
Benedek Elek: Karácsony hetében
Megváltozott a szokásom
Nincsen otthon maradásom.
Éltem eddig úri módon,
Most mindég az utcát róvom.
Szép nap, csúf nap: mindegy nekem
Az utcára ki kell mennem.
Egész nap csak kóricálok,
Boltok előtt álldogálok.
Mindenütt van egy-két játék,
Mit egyebütt még nem láték.
Ez is kéne, az is kéne:
Bejegyzem a könyvecskémbe.
Aztán szépen tovább állok,
Hátha még szebbet találok;
Szebbet, jobbat, ékesebbet.
Gyermekszívnek kedvesebbet.
Hol kihúzok, hol bejegyzek,
Mindegyre ceruzát hegyzek.
Elhegyezem hason-felit,
Mire könyvecském megtelik.
Be-benézek könyvecskébe:
Ejnye, ejnye, több nem fér be!
Mit tehet most nagyapóka?
Más könyvecskét vesz a botba.
Egy könyvecske, kettő, három,
A boltokat végig járom.
Most már három könyv van tele –
Megyek Jézuskához vele.
Addig megyek, addig járok,
Míg egyszer csak rátalálok:
Kis Jézuskám, állj meg, kérlek,
Olvasd el e könyvecskéket!
Átalveszi, lapozgatja,
Szép kis fejét csóválgatja:
Három kis könyv, telistele!
Talán elég lesz a fele?
Óh, Jézuskám, kérlek szépen,
Három unokám van nékem!
Mást se teszen egy hét óta:
Lót-fut értük nagyapóka.
Kis Jézuska, legyen áldott,
Könyvecskékkel égbe szállott,
S mind, mi volt beléjük írva,
Aranykönyvébe beírta…
Wass Albert: Karácsonyi versek II.
Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!
Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!
Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!
Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.
Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!
Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.
Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!
Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?
Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!
Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.
A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.
Kerényi Frigyes: Karácsony estvéjén
Örömvirág volt a karácsonestve!
Hogyan leszedték tünde bársonyát –
Piros napoknak halvány unokája,
A multból olvad játszi fény reád.
Oly tiszta volt a föld, oly jó az ég,
Oly boldog én, midőn gyermek valék!
Középen szent fa, tarkán ékesítve
És gazdagon, hogy meghajolt az ág –
Miért is égett annyi mécs körűle,
Nem volt-e arczimon elég világ?
Elég világ anyám könyűs szemén,
Ha eltekintett boldog gyermekén?
És reggelenként nyúlva nyult a kéz
És volt a napnak bája alkonyig;
De a mohón szakasztó kéz alatt,
A szent fa szépen elvirágozik.
Suhant az év s midőn alunni ment:
A kedves szent fa ujra megjelent.
Azóta csendes gyermekéletemnek
Bűvös meséje régen megszakadt:
Jó angyalom a kis fenyű helyébe,
Szent fául hozta ifjuságomat.
Hogy eltekintsen ujra gyermekén –
Anyám után hiába néztem én.
Az új fa dús, az új fa oly sugáros!
Reménylevél takarja ágait;
Kicsillogott a szerelem virága;
Túlföldi fényben tündökölt a hit.
Mért hozta, lelkemet zilálni szét,
A kétkedés csapongó vesszejét?
Mért jő az élet a komoly valónak
Izmos kezével rázni ágait?
Hogy róla minden, minden elszakadjon,
Mi földi szárnyon égbe vitt!
És hogyha ennek kincse szertehull:
Számomra többé szent fa nem virúl!
Ábrányi Emil: A gépnek nincs karácsonya
Mikor leszáll a szent homály,
És villognak a piczi fák:
Titokzatos, mély áhítatban
Elnémul a zajos világ.
Hegyoldalon, szűk völgybe lenn
A leggyorsabb láb is pihen.
Egy pillanatra mind megállunk:
Játékot oszt Jézuska nálunk!
Csak egy nem állhat meg soha.
A gépnek nincs karácsonya!
Fáradhatatlan, súlyos lába
Bevágtat ködbe, éjszakába.
A gépnek sürgős útja van.
Sziklák fölött, síkos jegen,
Beláthatatlan síneken
Örökké csattog, búg, rohan!…
S az, a ki fönn, a gépen áll,
Nyugalmat épp úgy nem talál.
A percz, a mit mindenki más
Leköthet: ennek indulás!…
De társak nélkül nincsen ő,
Vas-gép vasmarku mestere:
Megy híven és bátran vele
A kalauz, a fékező.
Ezernyi gyertya ég, lobog,
Az emberek mind vígan vannak.
De ők a fényes városok
Hosszú során csak átrohannak.
Nézik sóváran, messziről,
– Ércz-kötelesség katonái –
Miképen gyúlnak sorra föl
A drága ünnep karcsú fái!…
És míg a roppant gép szalad,
Száz állomáson végig-zúgva:
Bús mélázással otthonukba
Tér vissza minden gondolat.
Ég náluk is Jézuska fája.
De fél-öröm lehet csak ott.
Mert a család, az elhagyott,
Aggódva gondol az apára!…
Ötéviéiért hősök hada,
Javúl-e sorsod valaha?
Karácsonyunkban lesz-e részed?
Vagy akkor lesz csak pihenésed,
Ha majd rohansz a nagy, fekete gépen
Végstácziódra, rémesen dörögve,
Megállasz egy kis fakereszt tövében,
És ott elalszol, békén, mindörökre!…
Ady Endre: Karácsonyi rege
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszu sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…
Tompa Mihály – Karácsony estéjén
Nem hallod-e? kopogtat valaki…
Told hátra, édes anyjok, a reteszt!
Setét van künn s erősen fú, esik, . .
Erszd be a szegény utast, ereszd
Boldogtalan, kinek ma útja van,
S ott éri a szent est, hot idegen…
Csak. erre, erre! bátran egyenest, –
A szó elég jókor tesz idebenn!
– Ah, ifjú s vándor, mint a mi fiunk
Isten hozott! oldozd te a saruid’ –
Jót ég a tűz, melengesd fel magad!
Szemközt fogott a csapkodó vihar:
Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt!
Hja, szenvedés az utas élte most… !
Szél ostora s köd a kísérete;
Ember s hajléköröm reája, kit
Éhes, vonító vad kisérgete.
– Nem jársz-e künn te is, szegény fiunk?
Elébb, elébb! ugy hátra mért vonulsz?
Tied köztünk az asztalnál a hely;
Szerény tálunk mellett bor és kalács,
Elégülj meg, vidúlj fel s ünnepelj!
Vendégünk vagy; szállást ad e fedél,
S alatta szél, hideg, ne féfj, hogy árt!
Megosztjuk a mi jót nyernénk veled,
Nyujtsd közeledő azt az üres pohárt…
– Hol ünnepelsz te most, jámbor fiunk?
Aztán beszélj, hadd halljam a szavad,
S hogy ifju szívednek mily álma van?
Nagy cél utóm fellett eredned a
Széles világnak ily fiatalan;
Élnek-e még szüleid, a kiket
Ugy érdekel szerencséd és bajod?
Hazafelé fordúl-e már utad,
Vagy tiéid’ még messzebb hagyod?
– Mikép az a mi kedves, rossz fiunk?
Mert úgy van az! oly balga a szüle,
Hogy a fiat serdült korára vár…
Akkor kiszállanak… S árván marad
Üres fészkében az anyamadár.
Bár szüntelen fáj, fáj… ilyentor ont
Az a hiány legkeserűbb könnyűt,
Midőn az édes, vagy szent alkalom,
Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyújt…
– Mikor térsz meg, mi várva várt fiunk?
Mikor telnek be édes álmain! … ?!
Ugy lenne majd végóránk is nyugodt…
De im éjfélt üt, – a hívő világ
E nagy s dicső ünnepre eljutott,
Hogy reggel új, szent érzések között
Hallhassuk a váltság örök szavát:
Hajtsuk fejünket nyúgalomra most: –
Jer, a vetett ágy vár… jó éjtszakát!
– Jó éjtszakát, mi szeretett fiunk!
Petőfi Sándor: Karácsonykor (1846)
Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj el sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
Apám, anyám és testvérem között!
Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
Embert szerettünk és istent imádtunk;
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.
Mi lett a díj? rövid jólét multával
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
Majd a halálnak révéhez jutunk.
De a szegénység énnekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, mint álla hajdanán.
Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl!…
Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
Isten veled te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bújdosom.
Szabó Endre: Karácsonykor
Mintha csak ma volna, úgy eszembe’ van még,
Az asztalnál körben ült a kis család,
Kint a vihar tombolt, oda-odaverte
Ablakainkhoz a zúzos rózsafát.
Fekete ruháju, gyászló özvegyasszony
Magához vonta két árva gyermekét:
„Mikor eltemettük szegény jó apátok’,
Ilyen rút idő volt odakivül ép’.”
Közelebb simultunk gyászoló anyánkhoz,
A két árva gyermek: kis öcsém meg én;
Nyugtalan szemekkel, néma félelemmel
Csüngtünk könnyben úszó, bús tekintetén;
– De zördült a fenyő gyertya-fényes bokra,
A gyertyák fénye ránk víg derüt vetett,
Szemeinkben a könny fénymosolyra vállott…
Oh, a gyermek szive oly hamar feled!
A karácsony-fának csecsebecsés terhét
Kis öcsém csacsogva számolá nekem;
Én, mint az okosabb, megintettem őt, hogy
Imádkozni kell most: komolyabb legyen.
Anyánk mosolyogva állott meg felettünk,
Összetett kezekkel mink letérdelénk…
Oh, e szeretettel teljes pillanatnak
Ma is érezem még áldó melegét!
Rég volt! Bár nagy idő nem volna az annak,
Ki az örömökből ki nem fogy soha,
De ah! annak a két árva kis fiúnak
Ez volt legutolsó jó karácsonya.
Kis családjok fészkét vihar tépte össze,
S üldözte őket a bajok tengerén,
Idegen szigetre menekült a testvér,
S messze tőle puszta partra estem én.
A karácsony estét most magamba’ töltöm,
Ülöm az emlékek fájó ünnepét…
Forró homlokom, ki megsimítsa, nincsen,
Arcom oly hideg, míg szemem könnyben ég.
Hallgatok sötétben… az utcák havában
Tomboló vihar, a tél ekéje szánt…
Ilyen rút idő volt odakivül épen,
Mikor eltemettük szegény jó anyánk.
Kovásznai Kővér János: Karácsonyi óhaj
Ismét jön karácsony, – nap mint nap közeleg, –
belopja melegét, – tárd ki a szívedet:
Gondold el mit tehetsz, hogy mást is hevítsen
a JÓ, mivel Téged megáldott az Isten…
Gondold el: – Erdélyben s az Alduna táján
(sőt öt világrészen) a kegyetlen ármány
Heródese üldözi szadista szeszéllyel,
– jézuskák, máriák küzdenek a téllel –
menekül a székely…
Oláh is követi… Hiszen őt is bántja
hogy megsemmisül a faboronás háza.
Földgyalú nem kimél sok-sok ősi telket, –
amit dolgos szülők egykor építettek –
se gyümölcsös kertet, – se karácsonyfákat –,
mik a kunyhók körül mostanig őrt álltak…
A zsarnok szívtelen: – széttép sok családot,
hogy elszakítsa a hű szeretet-láncot.
S hogy kegyetlenségét kifelé kendőzze, –
ha majd a nemzetek őt vonják kérdőre –
papírt írat alá: „Mi önként távozunk,
nem kényszerít senki!” (Holdkórosok vagyunk…?)
Ott hagyják a hazát, – bujdosnak világgá –
hol az anyanyelvén szólhat magyar, – oláh,
mert rabszolga munkát vállalni a télre,
egy nemzet fiának sincsen a kedvére;
és a Duna-delta megmutatta nékünk:
„félmillió hősi halott” vérén épült!
És jön a karácsony, – a tél már közeleg, –
ki fogadja be az éhező sereget?
Hová meneküljön: – a másik koldushoz,
ki alamizsnáért maga is most futkos?
*
Megnyomorították Európa szívét…
Hallgassátok meg már Kossuth üzenetét:
„Dunai államok DUNA SZÖVETSÉGE –
Igazság, Szeretet vézerljen végre –
Fogjatok össze mind: – Ne kerüljön vérbe!
Akarjátok mind a nemzetközi békét, s
egyesült erővel szerezzetek érvényt
a huszadik század Nagy Ítéletének:
„Szabadságot, Békét Kárpátok közének
s mindenütt e világ koldus, rab népének!”
Ne kelljen szenvedjen sok menekült lélek,
anyák és gyermekek, aggastyánok, vének…
Kik százezer számra beteg, – tehetetlen, –
hamvadó reménnyel, – koldus lágerekben
vergődnek nap mint nap s fájón sóhajtoznak:
mikor örülhetnek egy meleg otthonnak,
boldog karácsonynak?…
Hisz’ mind úgy születtünk kicsiny emberkéknek
s akkor örvendenénk karácsony esténknek
ha nem üldöznék a sok ártatlan népet
s jutna falat, fekhely s ruha minden népnek!
Gyúljon ki a világ Nagy Karácsonyfája s
minden emberfajta égő kicsi lángja
szórjon fényt Európának is szívébe, –
érezzük melegét: – megszületett végre
az igaz, – őszinte – emberséges béke,
Szegénynek, – gazdagnak közös örömére!…
Toronto, 1988
Nézd meg ezt is:
.
